Amikor a tizennégyi háboru kiütött, hát a mü falunkból es esszeszették az embereket. Az egyik részit Szerbiába vitték, a Cer hegységre, a másik részit meg Galíciába. Mikor vége lett a háborúnak, ugye, hazajöttek, mán aki megmaradott, s hát, ugye, mindenki hozott valamejen élményt. Eccer leültek egy este, s beszélgettek. Az egyik aszongya, hogy:
– Hát, biza, elig menekültek meg. Szerencse, hogy a Duna bé vót fagyva, s így amikor a szerbiai hegyekről lefuttak, a Duna tetejin, a jégen keresztülfuttak, s itt erről imán nagyok vótak a terebuzák, béfuttak a ződ terebuzába s így az ellenség nem kapta meg.
Aszongya a másik:
– Hát, ő ott Szerbiába, amíg lődörögtek, látott egy akkora fej káposztát, hogy a lapija alatt egy század katona meg tudott húzódni, amikor esett az esső.
Pleskó Jancsi aszongya, hogy:
– Az semmi! Én Galíciába láttam, egy akkora üstöt csináltak a kovácsok, hogy az egyik amíg kalapálta az egyik ódalát, nem hallta a másikot túlódalt, amejik a túlsódalát kalapálta.
Aszongya ez, amejik a káposztát látta, hogy:
- Ó, menny el, há minek egy akkora üst?
Aszongya Pleskó Jancsi, hogy:
- Hát, valamibe meg kellett főzzék aszt a te káposztádot!
(Lőcsei Antal gyűjtése)